- Ross -
Azonkívül, hogy mindjárt megőrülök, annyira fáj a nyakam, egész klasszul aludtam ülve. Reggel az orvos berontott egy csapat nővérrel és felkeltettek engem és Laurát is. Alig 7 óra lehet és már nincs mellettem. Belegondolni, hogy talán soha többet nem fog rám úgy nézni, mint azelőtt. Nem emlékszik és talán nem is fog semmire sem. Most az egyszer igazán úgy érzem, hogy az egyetlen dolog, aminek jelentősége van az életemben... egy csapásra eltűnhet. Tudom hülyén hangzik mindez, hiszen még fél éve sincs velem, de érzem és tudom, hogy hozzám tartozik. Azt szeretném, NEM! Azt akarom, hogy vele lehessek amíg csak élünk. Legyen az egy nap, egy hét, vagy egy hónap, de akár egy év vagy egy teljes élet is, én minden reggel mellette szeretnék ébredni.
- Hol van? - ront be Rydel.
- Szia neked is - sétálok el mellette, mire elkapja a kezem és visszaránt. Mélyen a szemembe néz, majd elrántja tekintetét, ahogy én is.
- Nem válaszoltál a kérdésemre - enged el, majd lassan összefonja maga előtt a kezeit.
- Elvitték kivizsgálásokra - fújom ki az eddig bent tartott levegőt.
- Tudom, hogy nehéz. De tudom, hogy téged képtelen elfelejteni - fogja meg a vállam. Egy erőltetett, halvány mosollyal díjazom a próbálkozását, majd kivánszorgok a folyosóra. Biztosan sokáig nem hozzák még vissza, szóval elmegyek kajálni.
- Maddy -
- Hova vitték? És miért nem hozzák vissza? Mi tart ilyen sokáig? - járkálok fel alá a váróban.
- El, mert és az - jelenti ki egyszerűen Ratliff. Mindjárt megőrülök ez meg itt poénkodni próbál nekem.
- Jó napot! - áll meg mellettünk az orvos. Köszönünk neki, majd várunk, hogy kibökje mi van. - Azt mondták végezzünk el bizonyos vizsgálatokat a két hölgy között - néz Vanessa-ra. Most mi van? - Laura valóban a húga Miss Marano.
- Te jó ég... És ezt honnan tudja? - teszi fel az engem is izgató kérdést Rocky.
- DNS vizsgálatok. A testvérek DNS-e nagyon hasonló - válaszolja egyszerűen a doki. Vanessa köpni, nyelni nem tud, csak rám néz. Halványan elmosolyodok és a fejemmel biccentek, jelezvén, hogy mennyire örülök nekik.
- Akkor Laura a kislányunk? - telik meg könnyekkel Marie szeme, mire Adam megöleli.
- Viszont... - kezd bele újra az orvos. Ezzel a szóval kezdeni a mondatot sose jó jel. - Mivel nem én kezelem a kezdetektől a kis hölgyet, így nem tudom, hogy volt-e esetleg valakije.
- Ez miért olyan fontos? - engedi el a kezem Riker és úgy áll szembe az orvossal.
- Miss Marano gyermeket vár - jelenti ki az orvos, mire egy csöppet megszédülök. Még egy pár ilyen hír és engem is be kell ide fektetni. De Laura, és akkor...
- Ross... - suttogom, mire a nagy csendben mindenki rám néz. Az említett személy megjelenik a folyosó végén, kezében egy hatalmas csokor rózsával. - Arra igazán nagy szükséged lesz, mert azt teszem a sírodra! - kiáltom el magam mindenféle önkontroll nélkül, majd elkezdek felé rohanni. Dühösen vetem neki magamat, mire a hatalmas csokor a földre hull és fékezvén dühös ütés féléimet, amik a kimerültség miatt nem túl erősek, magához szorít. Hirtelen azon kapom magam, hogy csak a mellkasába bújva sírok. Féltem. Féltem Laurát, Ross-ot és a kicsit is. Mi van ha valami baja lett az eséstől? A másik meg hogy még szinte gyerekek. És kezdek nagyon kiborulni!
- Héj, minden rendbe fog jönni - húz magával szembe.
- Te idióta, semmi nem lesz többé a régi! Hogy tehettétek?! - esek neki ismét, de ezúttal zokogva.
- Visszahozták - simít végig a hátamon Riker. Ross-ot ott hagytam a kétségei között, az értetlen képével együtt, és berontottam a kórterembe.
- Maddy? - ül fel Lau, ahogy meglát. Olyan édes, hogy nem felejtett el mégjobban.
- Jobban vagy? - ülök le az ágya szélére.
- Erre azt szokás mondani, hogy "igen" nem? - nevet fel keservesen.
- Na mesélj csak! Bár már úgy is mindent tudok - váltok komoly arc formára.
- Én...
- Nem tudod mit mondj? Először kérdezd meg magadtól, hogy "miért?".
- Nem emlékszek semmire, nem tudom még azt_se ki az apja. És senki nem mond semmit, nehogy sokkot kapjak a hirtelen érkező sok információtól a múltamból - folyik le egy könnycsepp az arcán. Megsimítom a kezét, de ahogy hallom a nyitódó ajtó nyikorgását felkapom a fejem.
- Szóltak? - nézek a halvány mosolyú, mégis aggódással teli tekintetű Ross-ra, aki csak bólint.
- Azt mondták, hogy ha minden rendben lesz, akkor holnap reggel haza is engednek - lép beljebb.
- Köszönöm... - kezd bele Laura, de ahogy nevét kéne mondania megakad.
- Ross - mondom helyette, mire látszik az arcán, hogy próbálja valahova pakolni a fejébe.
- Köszönöm Ross - mosolyog.
- Asszem, én egy kicsit kimegyek - kelek fel, majd Ross karján végig simítva otthagyom őket. Kint a Marano szülők már intézkednek is, hogy mi legyen a lányukkal.
- Szerintem nem jó ötlet őket elválasztani egymástól - jegyzi meg Rydel a beszélgetés közepette, aminek csak a végét sikerült elérnem.
- Akkor költözzenek hozzánk mind a ketten. Hely van bőven, és ha egyszer visszaáll a memóriája, akkor majd eldöntheti mit szeretne - javasolja Marie.
- Meg kéne kérdezni Maddy-t is. Elvégre neki is van némi beleszólása - mondja Adam, mire csak értetlenül nézek rájuk.
- Arra gondoltunk, hogy átköltözhetnétek hozzánk. Jót tenne Laurának - mondja Vanessa, mire csak bólintok.
- Ami a legjobb Launak - pillantok a kórterme felé.
- Hidd el, így lesz a legjobb neki. Amúgy meg abba a házba már ezer éve bejárásunk van, szóval tőlünk sem szabadultok - karol át Riker.
- Nem is szeretnénk - mosolygom, mire egy puszit ad az arcomra. Érzem, hogy minden rendbe fog jönni, csak egy kis időre van szüksége mindannyiunknak. Hazamentünk összeszedni a cuccainkat, mert holnap reggel szó a másik házban fogunk ébredni. Ahogy pakoltam el ruháim, és a dolgaim, azért egy kicsot éreztem az űrt, amit ennek a háznak az elhagyása hagy maga után. Gondoltam összeszedem Laura cuccait is, miután készen lettem, de ahogy beléptem a szobába Ross már nagyban pakolt. A keretezett képre, amin Lauval vannak, többször is rápillantot. Egydarabig ott álltam, vagyis pontosan addig, amíg készen nem lett, majd csak azt láttam, hogy leül a szoba közepébe és mindenen még egyszer végig néz.
- Emlékezni fog, tudom - szólalok meg végül, mire felém néz.
- Én csak remélni tudom. Megkérhetlek valamire? - áll fel, mire csak kérdőn nézek rá. - Szólnál mindenkinek, hogy én fogom elhozni holnap Laurát?
- Persze - mosolyodok el. - Minden percben mellette akarsz lenni igaz?
- Amíg csak élünk. Hozzám tartozik és nem akarom végleg elveszíteni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése